Most múlik...

Hú basszus... Tudom, hogy idővel majd jobb lesz kicsit, de most nagyon nagyon fáááááj!!!

K.O.

az első menetben...

Na innen lesz majd szép felállni. :)

Amikor ott belül recseg-ropog...

Vicces, hogy eddig mindig akkor írtam ide, amikor boldog voltam.
De most nem vagyok az.
Életem egyik legfontosabb napja kezdődik meg pár perc múlva. És egyedül indulok birkózni.
Este, a távolsági buszon a mellettem ülő fiú térde végig az enyémhez ért... persze aludt. Régen éreztem ilyen jót.
* * *
Azt hiszem nehéz döntések előtt állok.

Első műfordításom

Sarah Levy-Tanay: Legyél kedves

Legyél kedves
És ne ütögess
Add inkább a kezed
Had fogom jól meg

Így leszünk barátok
Így leszünk barátok!


:שרה לוי־תנאי
אַל תַּכֶּה

אַל תַּכֶּה
זֶה לֹא נָאֶה
תֵּן לִי יָד
וְעוֹד אַחַת

חֲבֵרִים טוֹבִים נִהְיֶה
חֲבֵרִים טוֹבִים נִהְיֶה!

Gyuri bácsi történetei - A Taubnerék minjenje

- A minjen? Na elmesélek én neked valamit.

Valamikor az ötvenes években, amikor még nem volt itt semmi csak homok meg egy-két narancsliget, az egyik arab vityillóban laktak a Taubnerék. Igazi paraszt zsidók voltak. Az öreg Taubner akkora ember volt, hogy volt, ahol ajtót kellett bontani, ha be akart menni, a kezei mint két sütőlapát és olyan szája volt, hogy minden második szavára elpirultak a városi asszonyok.

Hogy, hogy nem, ezek a Taubnerék nagyon vallásosok voltak és mivel akkoriban még alig laktak errefelé, mindig bajuk volt, hogy nincs ki a minjen. (A zsidó vallásban minjennek hívják azt a kis közösséget, amely már csoportosan imádkozat, ehhez legalább tíz felnőtt zsidó férfi jelenlétére van szükség.) Sajnos mivel én is a közelben laktam, mindig küldtek nekem valakit, hogy ugyan, menjek már én is. Én nem vagyok vallásos, mondtam is a Taubnernek:

- Ide figyelj, egy föltétellel vállalom. - A Taubnerék jómódúak voltak, már akkoriban járt nekik az Új Kelet. Mondom hát - Én eljövök ide nektek, ha nincs ki a minjen, de... az újság legyen nekem előkészítve. És ha véletlenül megjön a tizedik, akkor én szépen hazamegyek.

- Honnan voltak ezek már akkor jómódúak?

- Ezt is elmesélem neked. - A Taubnerék egyszer szereztek valahonnan egy igen lerobbant allapotban lévő tehenet. Na, ezt elkezdték szépen etetni a pardeszből lopott narancsokkal.

- Várj, naranccsal etették a tehenet? Komolyan megette?

- Mit megette, imádta! Olyan tejet adott az az állat, amilyet még Senyeházán sem ittam soha!

Történt egyszer, hogy ez a Taubner összevezett az öreg Weisz tatával és nem adott nekik többet tejet. Nem tudni mi történt, mindketten megmakacsolták magukat, egy keresztény asszony, a Krauszné járt át időről időre a Taubner-házba elegyengetni a dolgokat. - Nem ad nekik tejet? Hát mit igyanak szegények?

Igyanak húgyot! - felelte erre az ékesszólás mestere.

Hát ilyen idők voltak.

36

Fura egy blog ez. Mert sosem akkor írja a gazdája, amikor csupa jó dolog történik vele, boldogság, öröm. Mert bizony az elmúlt harminchat napnak ez az egyértelmű mérlege.

Balatonnal, Madonnával, a Tátrákkal és Havasokkal meg Krakkóval persze.

De a készülő munkaügyi perrel is.

A világ legtoleránsabb és legszeretnivalóbb szüleivel és legjobb barátaival. Gesztenyepürével, túrógombóccal, Székelyfölddel, Szegeddel és a Széchenyi fürdő rablójával, aki épp a mi szekrényünket törte fel. Vele együtt is.

Igen... neki is jár a köszönet, hiszen része volt ennek a harminchat napnak.

Kár, hogy a legtöbb dolog nem tart örökké, így ez a harminchat is eltelt.

A világ talán legboldogabb és legszexisebb (!) szerelmespárja egy időre most elszakadt egymástól.

Milyen érzés - kérdezitek?

Mintha valaki elvitte volna a belső szerveim egy részét... fekete lyuk tátong a testemen, s csak nézem meredten, fel nem fogva, hogyan lehetséges ez?
Hogyan.

*

Az újraegyesülésig folytatás - nehezített körülmények között - itt.

Mérleg

Eltelt egy esztendő.

Egy csodálatos, egy izgalmakkal, élményekkel és temérdek (jórészt) hasznos tapasztalattal teli év.

"Semmin nem csodálkozni! Semmin!" - harsog most is a fejemben.

Ezt tanultam meg a leghamarabb, s hogy semmiképp ne feledjem, így most a búcsú napjaiban is jut a bizarr dolgokból. Mielőtt azonban beszámolnék róla, nem tudom megállni, hogy ne hordjak össze ide pár gondolatot azokról a különös "jószágokról", amiket ettől az esztendőtől kaptam. E tizenkét gyönyörű hónaptól, amiért máris egészen bizonyosan tudom: jó volt és megérte ennek a világnak része, részese lenni. Csak ezért is.

* Rájöttem, lehet másként is csinálni: jobban tudom, mi a fontos és mi mégsem olyan lényeges.
* Megismertem a Barátaimat.

* Jó leckéket vettem a "hogyan alkalmazkodjunk másokhoz és a megváltozott körülményekhez" tantárgyból.

* Nagyjából sejtem már, milyen lehet egy kollégium.
* Dolgoztam ásatáson - az ősök lábnyomán járva építettem én is egy kicsit a Szent Várost.
* Megtanultam valamennyire tördelni. Kár, hogy hamarosan nem lesznek már újságok... :)
* Aztán barátságot kötöttem egy nyelvvel. Egész jól elmagyarázom már a hivatalban, hogy mit akarok. Csak olvasni meg írni nem tudok még, de elszánt vagyok ám!
* Megismertem újabb örömöket és félelmeket, jobban értem már a "különbség" szó jelentését, de valahogy az "azonosság" is mást jelent már, mint korábban.
* És a végére maradt egy nem éppen elhanyagolható tényező. Találkoztam ugyanis a Szerelemmel.

Az a vándor vagyok, aki honra lelt (bár egy perc alatt semmivé lett mindaz, ami valaha is ő maga volt), most mégis fájdalommal telve hagyja hátra új otthonát, hogy elvarrja az óhazában befejezetlenül hagyott szálakat.

Az az ember, aki szeret csak úgy fejest ugrani az ismeretlenbe, de a szakadék szélén mindig tántorog egy kicsit ott, ahol már nincsen semmilyen kapaszkodó.

A blogger, aki szeretne nem felnőni, de néha talán mégis.

Ki tudja, hogyan, milyen módon lehet egészen biztosan helyes döntéseket hozni???

*

Az utolsó meghökkentő mese

"Nemcsodaországban" nincsenek csodák. A nemcsodaországiak soha semmin nem lepődnek meg, itt igazán minden, de minden előfordulhat, ami máshol nemigen.

Döntöttek le már itt Szentélyeket véletlenül ugyanazon a napon, jártak itt már vizen, épültek felhőkarcolók homokból és maláriás mocsarakból... csak épp Alice nem járt erre soha. Itt ugyanis nem történhet semmi olyan, ami Nemcsodaország lakóit egy pillanatra is kitérítené a megszokott kerékvágásból.

Ma csak egy galambról szól a mese. Olyan volt, mint a millió másik, talán egy kicsit termetesebb, rendezettebb tollazatú, de akkor is csak egy közönséges városi galamb. Amelyiket az ember mindig elhessegeti az ablakból, amikor reggelente a turbékolására ébred. Pont az, ami odarepül a legapróbb ételmaradékra is, hogy csőrével apró darabokra szaggassa, s jókat lakmározzon, legyen az kenyértészta, vagy csirkecomb csipsszel.

Egy kisbolt utcafrontján láttam. A pisztáciát és a mogyorót szemezte, amíg az eladó épp nem arra figyelt. Piros pikkelyes lábával ügyesen megkerülte a magokba szúrt árcédulát, hogy aszongya: 8.20.

Karmait a halomba szórt pisztácia héjai közé vájva kis testével egyensúlyozott: csőre közé szorított egy-egy sós magot (amúgy sok érte a nyolchúsz) majd elfordítva a fejét lendületből messzire hajította.

Talán a mérlegre dobálja a neki tetsző árut - hitetlenkedtem először. Később kiderült, hogy fordítva: a neki nem tetszőket szórta a földre.

A fekete fiút felszedni akaró, kirúzsozott negyven körüli férfin már nem lepődtem meg.