Mérleg

Eltelt egy esztendő.

Egy csodálatos, egy izgalmakkal, élményekkel és temérdek (jórészt) hasznos tapasztalattal teli év.

"Semmin nem csodálkozni! Semmin!" - harsog most is a fejemben.

Ezt tanultam meg a leghamarabb, s hogy semmiképp ne feledjem, így most a búcsú napjaiban is jut a bizarr dolgokból. Mielőtt azonban beszámolnék róla, nem tudom megállni, hogy ne hordjak össze ide pár gondolatot azokról a különös "jószágokról", amiket ettől az esztendőtől kaptam. E tizenkét gyönyörű hónaptól, amiért máris egészen bizonyosan tudom: jó volt és megérte ennek a világnak része, részese lenni. Csak ezért is.

* Rájöttem, lehet másként is csinálni: jobban tudom, mi a fontos és mi mégsem olyan lényeges.
* Megismertem a Barátaimat.

* Jó leckéket vettem a "hogyan alkalmazkodjunk másokhoz és a megváltozott körülményekhez" tantárgyból.

* Nagyjából sejtem már, milyen lehet egy kollégium.
* Dolgoztam ásatáson - az ősök lábnyomán járva építettem én is egy kicsit a Szent Várost.
* Megtanultam valamennyire tördelni. Kár, hogy hamarosan nem lesznek már újságok... :)
* Aztán barátságot kötöttem egy nyelvvel. Egész jól elmagyarázom már a hivatalban, hogy mit akarok. Csak olvasni meg írni nem tudok még, de elszánt vagyok ám!
* Megismertem újabb örömöket és félelmeket, jobban értem már a "különbség" szó jelentését, de valahogy az "azonosság" is mást jelent már, mint korábban.
* És a végére maradt egy nem éppen elhanyagolható tényező. Találkoztam ugyanis a Szerelemmel.

Az a vándor vagyok, aki honra lelt (bár egy perc alatt semmivé lett mindaz, ami valaha is ő maga volt), most mégis fájdalommal telve hagyja hátra új otthonát, hogy elvarrja az óhazában befejezetlenül hagyott szálakat.

Az az ember, aki szeret csak úgy fejest ugrani az ismeretlenbe, de a szakadék szélén mindig tántorog egy kicsit ott, ahol már nincsen semmilyen kapaszkodó.

A blogger, aki szeretne nem felnőni, de néha talán mégis.

Ki tudja, hogyan, milyen módon lehet egészen biztosan helyes döntéseket hozni???

*

Az utolsó meghökkentő mese

"Nemcsodaországban" nincsenek csodák. A nemcsodaországiak soha semmin nem lepődnek meg, itt igazán minden, de minden előfordulhat, ami máshol nemigen.

Döntöttek le már itt Szentélyeket véletlenül ugyanazon a napon, jártak itt már vizen, épültek felhőkarcolók homokból és maláriás mocsarakból... csak épp Alice nem járt erre soha. Itt ugyanis nem történhet semmi olyan, ami Nemcsodaország lakóit egy pillanatra is kitérítené a megszokott kerékvágásból.

Ma csak egy galambról szól a mese. Olyan volt, mint a millió másik, talán egy kicsit termetesebb, rendezettebb tollazatú, de akkor is csak egy közönséges városi galamb. Amelyiket az ember mindig elhessegeti az ablakból, amikor reggelente a turbékolására ébred. Pont az, ami odarepül a legapróbb ételmaradékra is, hogy csőrével apró darabokra szaggassa, s jókat lakmározzon, legyen az kenyértészta, vagy csirkecomb csipsszel.

Egy kisbolt utcafrontján láttam. A pisztáciát és a mogyorót szemezte, amíg az eladó épp nem arra figyelt. Piros pikkelyes lábával ügyesen megkerülte a magokba szúrt árcédulát, hogy aszongya: 8.20.

Karmait a halomba szórt pisztácia héjai közé vájva kis testével egyensúlyozott: csőre közé szorított egy-egy sós magot (amúgy sok érte a nyolchúsz) majd elfordítva a fejét lendületből messzire hajította.

Talán a mérlegre dobálja a neki tetsző árut - hitetlenkedtem először. Később kiderült, hogy fordítva: a neki nem tetszőket szórta a földre.

A fekete fiút felszedni akaró, kirúzsozott negyven körüli férfin már nem lepődtem meg.