Elágazás előtt

Napokon belül három esztendeje lesz, hogy mindent hátrhagyva (de tényleg mindent) útnak indultam és elkezdtem valami újat. Máshol.
Volt ebben a három évben annyi, ami másnak egy egész életben nem jut. Volt benne édenkert illata, pokol parázsa, és persze minden ami csak létezik a kettő között.
Amikor címet adtam ennek a blognak három évvel ezelőtt, magam sem gondoltam volna mennyire de mennyire ráhibáztam. Az összes nagyobb konfliktus, vita, önmarangolás mind mind e körül forgott ugyanis, erre a kipontozott kérdőmondatra volt visszavezethető. És ha még csak a nagyobbak... a kisebbek is.
Nem nagyon szoktam ezzel dicsekedni, beszélni róla, leírni meg még annyira sem... de a 35. évemet taposom. Elhinni is alig tudom, megérteni meg egyáltalán nem. Évszázadokkal ezelőtt az ilyen korúak öregembernek számítottak, nem is nagyon éltek innentől sokkal többet. Én bennem meg csak gyűlik gyűlik a sok tapasztalat, egyre érzem annak a súlyát amit láttam, megéltem, megértettem, felfogtam. És annak is amit sosem fogok tudni megérteni és felfogni, de mégsem érzem magam ettől kevesebbnek.
Amikor pár évvel ezelőtt még a jövőmet firtató baráti de aggódó kérdésekre tudtam úgy válaszolni, hogy "még nem tudom, mi leszek, ha nagy leszek", ma már ez egyáltalán nem mutat viccesen. Annyiszor kezdtem már elölről mindet, de most először, igen talán most először tölt el engem is valami aggodalom-féle azután, hogy újra mindent leradíroztam magam előtt.
Ezek a helyzetek alapvetően azért izgalommal töltenek el. Amikor minden üresen áll az ember előtt az azt is jelenti egyben, hogy minden lehetőség nyitott. Mint a szerencsekerék, ami kipörgetés után egyre lassul és végül megáll. Vagy a főnyereménynél, vagy a nullázásnál. Vagy valahol a kettő között.
Visszagondolva, eddig sosem jártam igazán rosszul. Mindig szerencsém volt vagy mindig a talpamra estem? Nem tudom. Talán azért valamennyire nekem is közöm volt hozzá, hogy így alakult, nemcsak a szerencsének. De most...?
A múltból egyre erőteljesebben domborodik ki egy lehetséges hiba a gépezetben. A döntéseim sorában. Ugyanis jobban megismerve önmagamat ma már egyre biztosabban érzem, tudom, hiba volt, amikor hagytam magam lebeszélni a színészi pályáról és a főiskolai felvételiről. Nagyon régen volt már ez és nem hiszem, hogy amerre akkoriban sodródtam ezután az éppenséggel rossz irány lett volna. De ma értem már, megértettem, hogy ami adatott nekem, képesség, tehetség, adottság... azt leginkább a színház világban lehet kamatoztatni.
Véget ért egy nagy szerelem. Ha nem a legnagyobb. Itt az idő, itt a lehetőség az irányváltoztatásra. De nincs az égvilágon semmi de semmi garancia rá, hogy nem hiábavaló ez az egész... hogy nem késtem-e le ezt a vonatot már régen, akkor a 13-as stúdió előtt, ahol mindegy miért - hiúságból, féltékenységből, kamaszos dacból - oly könnyen megadtam magam az elterelő (még csak nem is rossz-)szándéknak.

Szegény párkapcsolataim mind mind azért hullottak darabjaira, mert sosem bírtam a seggemen maradni. Gyűlölöm ma is az állandóságot, a rutint, a menetrendeket, az igazodási kényszert... hjaj, pedig így nem lelhet párjára az ember fia.
Minél jobban elgondolkodom ezen, annál inkább megértem azokat, akik elsodródtak mellőlem. Nem tudok felelősséget vállalni magamért. Nem tudok garanciát adni, nem tudok állandóságot ígérni, pedig én pontosan hogy ezt keresem másokban amióta az eszemet tudom. Egy kicsi olyant, ami nekem nincs... talán nem is lesz... Ennyire igazságtalan ez? Igen, ez ennyire igazságtalan.

A minap a tengerparton - olyan giccses díszlet előtt, amit a legócskább festő sem tudott volna ennyire elrontani, tessék egy naplementét elképzelni pár perccel azután, hogy a napkorong eltűnt a tenger habjai közt, rózsaszín égbolton sötétlila bárányfelők úszkálnak és a többi - egy alkalmi ismerősömmel a következő beszélgetés zajlott:
- Gyerek maradtam. Nem arról van szó, hogy maradt bennem egy gyerek... én magam maradtam meg azzá.
- Ugyan már, nem hiszem. - Idehallgass, akarsz gyereket? Saját családot? Azt mondják, akkor leszel felnőtt, ha már saját gyereket akarsz...
Rövid csend.
- Azt hiszem nem akarok gyereket... Hogy akarhatnék, hiszen még saját magamért sem tudok felelősséget vállalni, nemhogy egy kisgyerekért...
Újabb csend.
- Nahát... akkor te tényleg gyerek vagy.

Most múlik...

Hú basszus... Tudom, hogy idővel majd jobb lesz kicsit, de most nagyon nagyon fáááááj!!!

K.O.

az első menetben...

Na innen lesz majd szép felállni. :)

Amikor ott belül recseg-ropog...

Vicces, hogy eddig mindig akkor írtam ide, amikor boldog voltam.
De most nem vagyok az.
Életem egyik legfontosabb napja kezdődik meg pár perc múlva. És egyedül indulok birkózni.
Este, a távolsági buszon a mellettem ülő fiú térde végig az enyémhez ért... persze aludt. Régen éreztem ilyen jót.
* * *
Azt hiszem nehéz döntések előtt állok.

Első műfordításom

Sarah Levy-Tanay: Legyél kedves

Legyél kedves
És ne ütögess
Add inkább a kezed
Had fogom jól meg

Így leszünk barátok
Így leszünk barátok!


:שרה לוי־תנאי
אַל תַּכֶּה

אַל תַּכֶּה
זֶה לֹא נָאֶה
תֵּן לִי יָד
וְעוֹד אַחַת

חֲבֵרִים טוֹבִים נִהְיֶה
חֲבֵרִים טוֹבִים נִהְיֶה!

Gyuri bácsi történetei - A Taubnerék minjenje

- A minjen? Na elmesélek én neked valamit.

Valamikor az ötvenes években, amikor még nem volt itt semmi csak homok meg egy-két narancsliget, az egyik arab vityillóban laktak a Taubnerék. Igazi paraszt zsidók voltak. Az öreg Taubner akkora ember volt, hogy volt, ahol ajtót kellett bontani, ha be akart menni, a kezei mint két sütőlapát és olyan szája volt, hogy minden második szavára elpirultak a városi asszonyok.

Hogy, hogy nem, ezek a Taubnerék nagyon vallásosok voltak és mivel akkoriban még alig laktak errefelé, mindig bajuk volt, hogy nincs ki a minjen. (A zsidó vallásban minjennek hívják azt a kis közösséget, amely már csoportosan imádkozat, ehhez legalább tíz felnőtt zsidó férfi jelenlétére van szükség.) Sajnos mivel én is a közelben laktam, mindig küldtek nekem valakit, hogy ugyan, menjek már én is. Én nem vagyok vallásos, mondtam is a Taubnernek:

- Ide figyelj, egy föltétellel vállalom. - A Taubnerék jómódúak voltak, már akkoriban járt nekik az Új Kelet. Mondom hát - Én eljövök ide nektek, ha nincs ki a minjen, de... az újság legyen nekem előkészítve. És ha véletlenül megjön a tizedik, akkor én szépen hazamegyek.

- Honnan voltak ezek már akkor jómódúak?

- Ezt is elmesélem neked. - A Taubnerék egyszer szereztek valahonnan egy igen lerobbant allapotban lévő tehenet. Na, ezt elkezdték szépen etetni a pardeszből lopott narancsokkal.

- Várj, naranccsal etették a tehenet? Komolyan megette?

- Mit megette, imádta! Olyan tejet adott az az állat, amilyet még Senyeházán sem ittam soha!

Történt egyszer, hogy ez a Taubner összevezett az öreg Weisz tatával és nem adott nekik többet tejet. Nem tudni mi történt, mindketten megmakacsolták magukat, egy keresztény asszony, a Krauszné járt át időről időre a Taubner-házba elegyengetni a dolgokat. - Nem ad nekik tejet? Hát mit igyanak szegények?

Igyanak húgyot! - felelte erre az ékesszólás mestere.

Hát ilyen idők voltak.

36

Fura egy blog ez. Mert sosem akkor írja a gazdája, amikor csupa jó dolog történik vele, boldogság, öröm. Mert bizony az elmúlt harminchat napnak ez az egyértelmű mérlege.

Balatonnal, Madonnával, a Tátrákkal és Havasokkal meg Krakkóval persze.

De a készülő munkaügyi perrel is.

A világ legtoleránsabb és legszeretnivalóbb szüleivel és legjobb barátaival. Gesztenyepürével, túrógombóccal, Székelyfölddel, Szegeddel és a Széchenyi fürdő rablójával, aki épp a mi szekrényünket törte fel. Vele együtt is.

Igen... neki is jár a köszönet, hiszen része volt ennek a harminchat napnak.

Kár, hogy a legtöbb dolog nem tart örökké, így ez a harminchat is eltelt.

A világ talán legboldogabb és legszexisebb (!) szerelmespárja egy időre most elszakadt egymástól.

Milyen érzés - kérdezitek?

Mintha valaki elvitte volna a belső szerveim egy részét... fekete lyuk tátong a testemen, s csak nézem meredten, fel nem fogva, hogyan lehetséges ez?
Hogyan.

*

Az újraegyesülésig folytatás - nehezített körülmények között - itt.