Bikák és férfiak

Akadnak helyek, ahol még ma is rangos társadalmi eseménynek számít ember és állat látványos de nyers, veszélyes ám barbár és minden ellenkező híresztelés ellenére is egyenlőtlen küzdelme. 

Nem is tudom, mitől annyira idegen ez a cirkusz. Van benne valami dehumanizáló íz, illat, amit az ember még nézőként sem tud magáról lemosni, hiába tűnik első pillantásra mégoly magasztosnak és férfiasnak az életveszély vállalása. Kár, hogy a szórakoztatáson túl nincs más értelme e vakmerőségnek.

Nyugodtan állíthatom, hogy a bikaviadorok világa nem az én világom, nem is tudtam róluk sokat, míg a napokban kezembe nem akadt Ernest Hemingway: Veszélyes nyár című prózája. Ebben az ekkor már 60 esztendős elbeszélő, aki egyébként avatott ismerője és rajongója is a bikavidalakoknak, egy egész nyarat tölt a viadorok társaságában, hogy aztán ezek egymás közti vetélkedésén át megismertesse olvasóit a spanyolországi viadalok forgatagával.

A könyv sajnos akkor is rossz, ha az olvasó igazán semmit nem vár Az öreg halász líraiságából és még azzal is tisztában van, miért lelkesedik a szerző olyan nagyon a férfias, vagy e sztereotíp jelzővel illethető foglalatosságokhoz.

Nem Hemingway minimalizmusáról van itt szó. Talán elfogadható, hogy az eredetileg az amerikai sajtónak szánt anyagot nem lehetett(?)  megtölteni alaposabb jellemrajzokkal, pazarabb leírásokkal.  Ami bántó számomra, az az írói önzőség. Az első pillanattól kezdve TUDOM, hogy Hemingway odavan ezekért a fiestákért, TUDOM, hogy mélyebb emberi viszony fűzi őt ehhez vagy ahhoz a bikaviadorhoz, de HIÁNYZIK a magyarázat, hogy Antonio Ordonez miért tud jól ölni, és Luis Miguel trükkjei miért megvetendőek. 

A tudósítások sajnos nem a bikavidalokról szólnak, hanem HEMINGWAYRŐL (és a bikaviadalokról). Ezért veszít értékéből a nyersanyag: sosem szerettem, ha előéneklik nekem, kiről mit kell gondoljak.

Ezek után a könyv nem lett több, mint az egyes corridák izgalmainak puszta összefoglalása, továbbolvasni meg csak azért volt érdemes, mert a szerző oldalról oldalra folyamatosan lebegteti az "itt ma valami történni fog" klisét. Sajnos azt is eképp egy fejezet végén:

"Ha Luis Miguelnek akkor is az apja lett volna a menedzsere (...), akkor Luis Miguel sohasem ment volna el Bilbaóba, ahol csak a végromlás várt rá." 

Jól emlékszem, a Dallast néztem minden péntek este ezért, mert valamennyi epizód végén ott maradt egy kérdőjel egy szereplő arcán...

A dolog utóéletéhez hozzátartozik, és nem is volna bölcs elhallgatnom, hogy Ernest Hemingway 1959 nyarán írt spanyolországi beszámolóiból összesen két rövidebb részlet jelent meg a szerző életében a Life magazinban,  és ezek nem arattak osztatlan sikert. Az író megtiltotta végrendeletében, hogy az anyag könyv formájában megjelenjék. 

Pontosan ennek a könyvnek a lapjait forgattam az elmúlt napokban.

Ernest Hemingway (1960): Veszélyes nyár (The Dangerous Summer)  Árkádia Kiadó, Budapest, 1988.