ambiValenciA, konTraverZió

Van egy jó hely a városban, úgy hívják: Havana Bar. A PR-anyagon egy70 körüli kubai(nak tűnő) fogatlan asszony áll, narancsszín nejlonpongyolában, hófehér hajába tűzve hatalmas piros virág virít. Arca mély ráncokkal szabdalt, bőre barna, szódásüveg aljához hasonlító fekete esztéká keretes szemüveget hord (talán mégis kubai) az orrán, szájában egy böszme nagy szivar füstölög, s mintha mosolyogni próbálna. 

De nem ezért járunk oda, hanem a piáért.

Mint aztán igazán tapasztalt alkoholista, csak annyit tudok az ott mért, mojito nevű koktélról, hogy sok más (a cél szempontjából) lényegtelen alkotóelemen kívül rum van benne meg cukornád, amit lehet szopogatni és mindeközben enyhe delírium lesz úrrá az eme nemes elegyet fogyasztó nyájas embereken. Rajtam már fél pohártól is. Amit mások rendkívül jó mulatságnak tartanak, s ez már meg is alapozza a hangulatot.

Szóval csütörtök este megyünk vissza.

* * *

Hír. (Négy esztendeje nem írtam ilyet, nem is biztos, hogy tudok még...)

Könnyebben megsérült egy középkorú asszony, amikor öngyilkossági szándékkal a sínekre feküdt Bét Jehósua közelében. Az 56 éves nő a közeledő szerelvényt hallva azt hitte, ez lesz élete utolsó cselekedete, a sors azonban másképpen rendelte.

A vonat ugyanis a párhuzamos sínpáron száguldott el és az asszony kisebb karcolásokkal túlélte az esetet, ezután kocsijába ült és elhajtott.

A rendőrség később a mozdonyvezető személyleírása alapján megtalálta nőt, aki azzal magyarázta tettét, hogy aznap bocsátották el állásából egy utazási irodából. A zavart asszonyt kórházba szállították.

Kórisme

"Úgy nézel ki, mint a Himnuszból a balsors..."

- vigasztalt meg bácsikám pár perce, amint munkából jövet beléptem az ajtón.

Pedig már épp kezdtem jobban érezni magam.

Igaz, még köhögök, fáj a torkom, kissé fújom az orrom... de a hasmenés legalább elmúlt, ami jótékony hatással volt a rámbízott feladatok idejében történő elvégzésére.

Rimmonland volt olyan kedves és tartotta bennem a lelket, akinek ezúton is köszönet ezért.

*  *  *

Amikor épp jókedvemben lennék (azért többnyire abban vagyok) ilyen levelekkel gyötör a sors:

"Kedves Hallgatok!

H. tanar ur keresere irok Onoknek. Szeretnenk kerni, hogy jelezzek vagy nekem, vagy neki, hogy mik a szandekaik a tanulmanyaik tovabbi szervezesevel.

Udvozlettel:"

(név és cím a szerkesztőségben)

Nos innen jelzem, hogy köszönöm, jól vagyok és mélységes megelégedéssel tölt el, hogy valahol éppen az én tanulmányaim szervezéséért aggódnak. Üzenem, jól halad a dolog. Szervezem. Tessék megnyugodni, minden a legnagyobb rendben van a szervezéssel. Szervezetten halad abban az irányban, hogy jól szervezett legyen.

Hogy mikor jelentkezem a szigorlatra? Azt sajnos nem áll módomban elárulni.

Ábécé

Úgy néz ki, holnaptól megint nyelviskolába járok.

Ami nem hátrány, ha az ember külföldön él és körülbelül általános iskolás szinten sem beszéli az adott ország hivatalos nyelvét.

Csak lusta disznó vagyok.

Ja nem. Az itt mégsem lehetek.

Látlelet

Ez távolról sem egy politikus blog.

De most engedélyeztem magamnak e film megtekintését, pedig már régóta kallódik a lemez az asztalomon, a ruhák közt, néha a táskámban is utazik keveset.

Azon gondolkodtam, nézve a képsorokat, hogy a bemutatott szomorú történetek mennyire nem idegenek számomra.

Idegenek persze abban az értelemben, hogy miközben 2002 óta szép lassan (jórészt szándékosan is persze) igyekszem egy erősen apolitikus keretben szervezni az életemet - amelyet azóta sem bántam meg -,  eképp nem ismerem alaposan az egyik oldal hangadóit sem és igyekszem a lehető legfüggetlenebb forrásból tájékozódni, már amennyire ez a mai magyar viszonyok között lehetséges. 

És nagyon is tudom, miről van szó, ha arra gondolok: hogyan szakadt meg bennem is valami egy választási sms üzenet elovasása után, miután megkaptam azt az akkori, talán legjobb barátomtól. Természetesen az üzenet tartalmáról van szó, és nem arról, hogy a velem kapcsolatot ápolóknak ne lehetne meg bármiről, akár politikai kérdésekről is a véleménye.

És aztán az is megérne egy szép egoposztot, hogy az apolitikus(abb) beszövöttség kialakulására vajon milyen hatással volt a saját szülőanyám némely politikai állásfoglalása, miközben alapvetően kívánni sem lehetne közöttünk a létezőnél jobb szülő-gyermek viszonyt.

Ebben a filmben számomra egyetlen kulcsmondat hangzott el, miközben mérhetetlen tanulságosnak tartom a bemutatott történeteket és mediációs kísérleteket is. Arról van szó, hogy egy sötét és kegyetlen csapás révén ma Magyarországon jószerivel valóban csak azonos politikai prefernciák mentén lehet párt választani, hegyet mászni vagy kocsmába járni valakivel. Az ellenpéldákról is lassan dokumentumfilmet lehetne forgatni.

Miközben jó magyar klut-szoc háttérrel nem vagyok optimista a felvetett problémát illetően, mégis azt mondom: éljenek a fideszes zsidók és a nemzeti érzés nélküli anyák.

És kívánom, hogy sokan lássák Hajdú Eszter filmjét.

A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció - magyar dokumentumfilm (2008)

* * * Műsoron a Duna Televízióban 2009. május 25-én hétfőn, 21.00 órakor * * *

Űrszekerek

"Az űr a legvégső határ. Ennek végtelenjét járja az Enterprise csillaghajó melynek feladata különös új világok fölfedezése, új életformák, új civilizációk fölkutatása és hogy eljusson oda ahová még senki nem merészkedett..." 

Láttam hát.

Kirk kapitány és Mr. Spock egymásra talált a bajban az Enterprise csillaghajó fedélzetén és megint győzött a jó. (1)

Nem vagyok elvakult sci-fi rajongó, de szeretem ezeket a meséket. Mese abban az értelemben, hogy egy elképzelt világot fest meg (nem is túl alaposan) és mert a gonosz csak ideig-óráig lehet úr. ...to be continued - és akkor majd minden jóra fordul. Miközben meg... tudjuk.

De van a dolognak egy másik oldala is, amiért nem tudok nem hatása alá kerülni ezeknek a történeteknek. Magam is hiszem, hogy a természettudomány messze nem találta meg még azokat a válaszokat, amik az embert azóta foglalkoztatják, hogy tudatára ébredt. Abban is hiszek, hogy léteznek ezek a magyarázatok és egy laikus szemlélőtől elvárható maximális tisztelettel követem a kvantumelméletekrők, részecskegyorsítókrók, exobolygókról szóló tudósításokat.

Továbbmehetek? 

Ha éppen nem volnék olyan lusta, amilyen, akkor kutatói érdeklődésem fókuszába is szívesen állítanám azoknak a kérdéseknek a nyelvi és társadalmi kommunikációs vetületeit, amit tudományos-fantasztikus filmek (is) felvetnek, nevezetesen: milyen módon kell értelmezni a világűrből nyerhető információkat és mi történjék akkor, ha váratlanul(?) kiderül, nem vagyunk egyedül. 

Almár Iván: A SETI szépsége című könyvének a társadalmi kommunikáció szerepét érintő fejezetei beszélnek erről. (2) Kicsit pontosabban arról, hogy a jelenkori társadalom felkészült-e arra, hogy a folyamatosan fejlődő diszciplínák egyszer csak cáfolhatatlan bizonyítékát adja egy földön kívüli civilizáció létezésének. Azt, hogy létezik-e ilyen, ma még nem tudjuk. A tudósok abban a kérdésben is megosztottak, hogy egyáltalán létezhet-e, de akadnak szakemberek, akik már abban a tárgyban rendeznek konferenciát, hogy mi történik majd a felfedezés után.

A témáról elmélkedőket elsősorban az a kérdés izgatja, hogy (1) milyen hatással lesz a Földön élő emberek életére egy ilyen felfedezés, illetve (2) szükséges-e valamiféle választ adni a fogott jelzésre, ha igen akkor milyet és pontosan kit illet a válaszadás joga.

Abban döntően egyetértenek a kutatók, hogy az eddigi eredmények (de leginkább eredménytelenség) tanúsága szerint 25 fényéven belül nincs technikai, 2500 fényéven belül pedig fejlett szupercivilizáció a Föld tágabb környezetében. 

Stephen Hawking szerint, az emberiség és az általa megteremtett értékek hosszabb távú túlélése nem képzelhető el kozmikus kolonizáció, vagyis más égitestek meghódítása és betelepítése nélkül.
Egyetlen bolygón nincs és nem is lehet biztonságban az ember: óriásmeteorok, atomháborúk pusztíthatják el a világot. De ha egyszer sikerülne megkapaszkodni máshol is és megteremteni az élet feltételeit, az emberiség jövője biztonságban lehet. Mint mondja, ebben a naprendszerben nincs más belakható égitest; el kell indulni más csillagok felé. (3)

(1) http://www.imdb.com/title/tt0796366/

(2) Almár Iván (1999) A SETI szépsége. Budapest: Vince
(3) http://news.bbc.co.uk/2/hi/uk_news/6158855.stm

Jó reggelt

Feist - Inside and Out

Hiányérzet

Két ember, egyazon karakter.

Akikkel lehet együtt nevetni.

Ugyanazon.

És néha sírni.

Akiknek van ízlése.

Tudják, mi a művészet.

És mi a giccs.

Hiúak.

Tehetségesek.

Érzékenyek.

Kreatívak.

Nincsenek itt, mégis sokat jutnak eszembe.

Az egyik ma 30 éves.

A másik 10 éve meghalt.

(Csak, hogy ne legyenek túl hosszúak a posztok...)

Ablak és álom

"Akad egy nyelv, amelyben e két szót egyetlen egy mássalhangzó különbözteti meg egymástól."

A férfi hallotta a csattanó hangot, de nem tulajdonított komolyabb jelentőséget neki. Messziről jött és különben is, az a helyes fekete lány ott ült mögötte. Őt leste a hatalmas beltéri tükörben, amelyben amúgy még az utolsó sor is látszott.

A gázra lépett, de rögtön utána lelassított, mert kiabálást hallott a hátsó sorokból.

- Sofőr, sofőr...

Értetlen arccal nézett újra a tükörbe, de most tekintetét hátrébb vetette. A fekete lányon túl. Szemével a messzebb ülőket pásztázva egy gyorsat biccentett, mintha azt mondaná, "na mi van, mit akartok már megint"?

- Az álom, az álom... hallatszott ekkor a hátsó sorok egyikéből.

A férfi behúzta a rögzítőféket, ajtót nyitott és leugrott az úttestre.

Repkedő szilánkok

Autóbuszt vezetni tudni kell. Leginkább annak a szakszemélyzetnek, aki nap mint nap vezeti is ezeket a járműveket, esetleg netán még jövedelemhez is jut ebbéli tevékenységével. Ezt csak azért szögezem le így az elején, mert a mai példa - bár nem mutatja rögtön a szöges ellentétét a fentieknek - szomorúsággal tölt el, már csak a nap mint nap buszozó utasok nevében is.

Történt ugyanis, hogy ma reggel 8 óra 50 perckor, miközben békésen olvastam a percekkel korábban megkezdett könyvemet, az egyik megállóban állva hirtelen csattanással kirobbant a testemet szállító autóbusz hátsó szélvédője. 

Nagyot szólt.

Ebben az országban történelmi okok miatt igen nagy jelentősége van egy kisebb csattanásnak is az autóbuszon, amíg ki nem derül, hogy legalábbis mi magunk még élünk és örömmel megállapítjuk, hogy a környezet sem szállt el nagyon messzire a csattanó hang mintegy mellékhatásaként. 

Eképp a hátsó üléssoron utazó ingázó sortársaim is megkönnyebbülve de kisebb sokkhatás alatt szedegették le magukról a rétegesen ragasztott (gyakran magyar gyártmányú) üvegtábla szerencsére nem éles szilánkjait.

Tekintetem továbbhaladt és a pokhálósra repedt ablakon egy kéttenyérnyi lyukon át tisztán láttam a 433-ast, amelynek visszapillantó tükrét nagy buzgalommal igazgatta vissza helyére a sofőr.

Még méricskélte kicsit a szemével, hogyan is kellett volna kikerülnie az előtte álló járművet, kifejezetten mosolygott.

Utasai nem annyira - 70 kilométer állott még előttük.

Váltott pár szót a mi sofőrünkkel, majd útjára indult, miközben mi már valamennyien a megállóban álldogáltunk leszállítva, zavartan és megkönnyebbülve, bosszúsan és türelmetlenül.

Aztán tovább nem volt időm szemlélődni, mert a 301-es expressz is befutott, elmentem azzal, tekintve, hogy annak még épek voltak az ablakai és a sofőr is egész bizalomgerjesztőnek látszott.

*  *  *

Kivonat egy közlekedési vállalat szakmai anyagából:

A tömegközlekedési járművek vezetői által okozott balesetek szinte mindig a felszíni tömegközlekedési járművekkel következnek be.  (...) 

A tömegközlekedési járművek vezetői által okozott baleseteket a jármű típusára vetítve megállapíthatjuk, hogy a balesetek legnagyobb része autóbusszal történt. Ez abból a körülményből adódik, hogy a tömegközlekedési szolgáltatás túlnyomó része autóbusszal bonyolódik le. 

Az úgynevezett saját hibás balesetek legfőbb okai a figyelmetlen vezetés, a szabálytalan kanyarodás, a szabálytalan sávváltás, a helytelen követési távolság tartása, illetve az elsőbbség meg nem adása. A balesetek kimenetelét vizsgálva megállapítható, hogy a tömegközlekedési járművek vezetői által okozott balesetek nagy többsége anyagi káros, a személyi sérüléssel járó balesetek aránya csak 6%. Ezzel szemben a közlekedés más résztvevői által okozott balesetek között a személyi sérüléssel járó balesetek aránya jóval magasabb, 26%.

Idézet egy autóbusz vezetői képzés tananyagából:

(...) a képzés során ismertetni kell azokat a tudnivalókat, melyek kimondottan a közúti közlekedési szolgáltató buszvezető tevékenységéhez kapcsolódnak, ezek között kiemelten a biztonságos és biztonságérzetet keltő vezetéstechnika alapelemeit (követési távolság, a sebesség megválasztása, a sávváltás, fékezés, kanyarodás, egyéb manőverezés, tekintettel az álló utasokra is)

(...)

A jelölttel szemben támasztott követelmények:

- kanyarodások szűk utcában jobbra és balra,

- manőverezések szűk helyen.

Bikák és férfiak

Akadnak helyek, ahol még ma is rangos társadalmi eseménynek számít ember és állat látványos de nyers, veszélyes ám barbár és minden ellenkező híresztelés ellenére is egyenlőtlen küzdelme. 

Nem is tudom, mitől annyira idegen ez a cirkusz. Van benne valami dehumanizáló íz, illat, amit az ember még nézőként sem tud magáról lemosni, hiába tűnik első pillantásra mégoly magasztosnak és férfiasnak az életveszély vállalása. Kár, hogy a szórakoztatáson túl nincs más értelme e vakmerőségnek.

Nyugodtan állíthatom, hogy a bikaviadorok világa nem az én világom, nem is tudtam róluk sokat, míg a napokban kezembe nem akadt Ernest Hemingway: Veszélyes nyár című prózája. Ebben az ekkor már 60 esztendős elbeszélő, aki egyébként avatott ismerője és rajongója is a bikavidalakoknak, egy egész nyarat tölt a viadorok társaságában, hogy aztán ezek egymás közti vetélkedésén át megismertesse olvasóit a spanyolországi viadalok forgatagával.

A könyv sajnos akkor is rossz, ha az olvasó igazán semmit nem vár Az öreg halász líraiságából és még azzal is tisztában van, miért lelkesedik a szerző olyan nagyon a férfias, vagy e sztereotíp jelzővel illethető foglalatosságokhoz.

Nem Hemingway minimalizmusáról van itt szó. Talán elfogadható, hogy az eredetileg az amerikai sajtónak szánt anyagot nem lehetett(?)  megtölteni alaposabb jellemrajzokkal, pazarabb leírásokkal.  Ami bántó számomra, az az írói önzőség. Az első pillanattól kezdve TUDOM, hogy Hemingway odavan ezekért a fiestákért, TUDOM, hogy mélyebb emberi viszony fűzi őt ehhez vagy ahhoz a bikaviadorhoz, de HIÁNYZIK a magyarázat, hogy Antonio Ordonez miért tud jól ölni, és Luis Miguel trükkjei miért megvetendőek. 

A tudósítások sajnos nem a bikavidalokról szólnak, hanem HEMINGWAYRŐL (és a bikaviadalokról). Ezért veszít értékéből a nyersanyag: sosem szerettem, ha előéneklik nekem, kiről mit kell gondoljak.

Ezek után a könyv nem lett több, mint az egyes corridák izgalmainak puszta összefoglalása, továbbolvasni meg csak azért volt érdemes, mert a szerző oldalról oldalra folyamatosan lebegteti az "itt ma valami történni fog" klisét. Sajnos azt is eképp egy fejezet végén:

"Ha Luis Miguelnek akkor is az apja lett volna a menedzsere (...), akkor Luis Miguel sohasem ment volna el Bilbaóba, ahol csak a végromlás várt rá." 

Jól emlékszem, a Dallast néztem minden péntek este ezért, mert valamennyi epizód végén ott maradt egy kérdőjel egy szereplő arcán...

A dolog utóéletéhez hozzátartozik, és nem is volna bölcs elhallgatnom, hogy Ernest Hemingway 1959 nyarán írt spanyolországi beszámolóiból összesen két rövidebb részlet jelent meg a szerző életében a Life magazinban,  és ezek nem arattak osztatlan sikert. Az író megtiltotta végrendeletében, hogy az anyag könyv formájában megjelenjék. 

Pontosan ennek a könyvnek a lapjait forgattam az elmúlt napokban.

Ernest Hemingway (1960): Veszélyes nyár (The Dangerous Summer)  Árkádia Kiadó, Budapest, 1988.

Alaposabban szemügyre véve

Azért van abban valami keserű (elme)báj, ahogy az ember hátrahagyja a saját 36 négyzetméterét, unalmas ám annál jövedelmezőbb (biztos, 8 órás, bejelentett, fő-) állását és ötödik éves párkapcsolatát. Szüleiről és azon kevesekről, akiket "szeretteinknek" szokás nevezni, már ne is essék szó...
A dologban az a furcsa, hogy miközben ez az illető megbékélni igyekszik új helyzetével, a kisszobával, a közös mellékhelyiséggel és a látóhatár szélére került egykori státussal, egzisztenciával, szóval mindeközben az amúgy jól haladó és kedves békélgetés közben mint dühös váratlan vendégek, általában szépnek mutatkozó régi emlékek jelennek meg, felkavarva és akadályozva az egész folyamatot.
Ilyenkor persze rettenetes hosszú listát lehet állítani arról, mi az ami egy pillanatig sem hiányzik a mai magyar valóságból. És működik is: az ember csak beleolvas egy pillanatra a hírekbe és azután kinéz az ablakon, vagy sétál egy kicsit. Jó kontraszt.
De példának okáért a távolsági busz hangja, a túrórudi íze, vagy akár egy jó koncert emléke, a pótolhatatlanság fogalmát hívja elő, amit nehéz bármi másnak az előrángatásával kioltani.
Szégyellem magam. Akik 60 éve jöttek ide, ugyanezzel (vagy még különb) szellemi-kulturális háttérrel, anyanyelvvel, vissza sem nézhettek. Nem volt semmijük. Se mobiljuk, se netjük, se blogjuk. De leginkább rokonaik sem. És az emlékeik között is sokáig kellett volna kutatni valami igazán szép dolog után.
Nem tudom, kinek könnyebb becsukni egy ajtót, akinek (1) nincs hová és nincs miért visszamennie, vagy akinek (2) van. De nehezen hiszem, hogy létezik bárki, aki kilépve egy ilyen ajtón, soha többet nem gondol arra, mire is zárta rá a kilincset.

Most ezt.

(köszi matin)

Az egyes poszt. Vagy a nullás?

Annyi mindent kellene írnom. Legesleginkább disszertációt, szép vastagot, tudományosat, újszerűt, maradandót. Rendben, nem vagyok (egészen) beképzelt és néhány vállalható szakcikkecskével is beérném, van ahol még pénzt is adnak érte. 

De mostanában nem nagyon sikerül rávennem magam az alkotásnak e kifinomult módjára, nyilván hiányzik valami. A fejem viszont telis tele mindennel, amit (kisebb) részben jó lenne kiírni valami falra, (nagyobb) részben meg jó lenne elfelejteni.

Nos ez lesz itten az a fal.