Azért van abban valami keserű (elme)báj, ahogy az ember hátrahagyja a saját 36 négyzetméterét, unalmas ám annál jövedelmezőbb (biztos, 8 órás, bejelentett, fő-) állását és ötödik éves párkapcsolatát. Szüleiről és azon kevesekről, akiket "szeretteinknek" szokás nevezni, már ne is essék szó...
A dologban az a furcsa, hogy miközben ez az illető megbékélni igyekszik új helyzetével, a kisszobával, a közös mellékhelyiséggel és a látóhatár szélére került egykori státussal, egzisztenciával, szóval mindeközben az amúgy jól haladó és kedves békélgetés közben mint dühös váratlan vendégek, általában szépnek mutatkozó régi emlékek jelennek meg, felkavarva és akadályozva az egész folyamatot.
Ilyenkor persze rettenetes hosszú listát lehet állítani arról, mi az ami egy pillanatig sem hiányzik a mai magyar valóságból. És működik is: az ember csak beleolvas egy pillanatra a hírekbe és azután kinéz az ablakon, vagy sétál egy kicsit. Jó kontraszt.
De példának okáért a távolsági busz hangja, a túrórudi íze, vagy akár egy jó koncert emléke, a pótolhatatlanság fogalmát hívja elő, amit nehéz bármi másnak az előrángatásával kioltani.
Szégyellem magam. Akik 60 éve jöttek ide, ugyanezzel (vagy még különb) szellemi-kulturális háttérrel, anyanyelvvel, vissza sem nézhettek. Nem volt semmijük. Se mobiljuk, se netjük, se blogjuk. De leginkább rokonaik sem. És az emlékeik között is sokáig kellett volna kutatni valami igazán szép dolog után.
Nem tudom, kinek könnyebb becsukni egy ajtót, akinek (1) nincs hová és nincs miért visszamennie, vagy akinek (2) van. De nehezen hiszem, hogy létezik bárki, aki kilépve egy ilyen ajtón, soha többet nem gondol arra, mire is zárta rá a kilincset.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése