Valamikor az ötvenes években, amikor még nem volt itt semmi csak homok meg egy-két narancsliget, az egyik arab vityillóban laktak a Taubnerék. Igazi paraszt zsidók voltak. Az öreg Taubner akkora ember volt, hogy volt, ahol ajtót kellett bontani, ha be akart menni, a kezei mint két sütőlapát és olyan szája volt, hogy minden második szavára elpirultak a városi asszonyok.
Hogy, hogy nem, ezek a Taubnerék nagyon vallásosok voltak és mivel akkoriban még alig laktak errefelé, mindig bajuk volt, hogy nincs ki a minjen. (A zsidó vallásban minjennek hívják azt a kis közösséget, amely már csoportosan imádkozat, ehhez legalább tíz felnőtt zsidó férfi jelenlétére van szükség.) Sajnos mivel én is a közelben laktam, mindig küldtek nekem valakit, hogy ugyan, menjek már én is. Én nem vagyok vallásos, mondtam is a Taubnernek:
- Ide figyelj, egy föltétellel vállalom. - A Taubnerék jómódúak voltak, már akkoriban járt nekik az Új Kelet. Mondom hát - Én eljövök ide nektek, ha nincs ki a minjen, de... az újság legyen nekem előkészítve. És ha véletlenül megjön a tizedik, akkor én szépen hazamegyek.
- Honnan voltak ezek már akkor jómódúak?
- Ezt is elmesélem neked. - A Taubnerék egyszer szereztek valahonnan egy igen lerobbant allapotban lévő tehenet. Na, ezt elkezdték szépen etetni a pardeszből lopott narancsokkal.
- Várj, naranccsal etették a tehenet? Komolyan megette?
- Mit megette, imádta! Olyan tejet adott az az állat, amilyet még Senyeházán sem ittam soha!
Történt egyszer, hogy ez a Taubner összevezett az öreg Weisz tatával és nem adott nekik többet tejet. Nem tudni mi történt, mindketten megmakacsolták magukat, egy keresztény asszony, a Krauszné járt át időről időre a Taubner-házba elegyengetni a dolgokat. - Nem ad nekik tejet? Hát mit igyanak szegények?
Igyanak húgyot! - felelte erre az ékesszólás mestere.
Hát ilyen idők voltak.
