Arc

A héten megtudtam, hogy fent hordom az orromat.

Nincs mese, ez immár tény.

(Túl) sokat látott felettesem már mondja egy ideje (másoknak).

De aztán a legközelebbi barátaim is, persze sokkal kedvesebben, mosolygósabban és tapintatosabban és eltérő mértékben ugyan, de szintén cáfolhatatlan bizonyítékát adták, hogy ez a megállapítás bizony nagyon is igaz.

Az elhangzott értékelések szerint vannak esetek, amikor felülnézetből beszélgetek másokkal, illetve állítólag van bennem egy ún. "úrifiús" attitűd. Ezt egyébként idős rokonom is panaszolja, mikor nem tudom értékelni (olykor, de tényleg csak olykor) közönséges vicceit.

Önvizsgálatot rendeltem el.

Valamennyire meglepett a dolog. Nem mintha nem ismerném magam, de azért akadnak olyan kérdések, amivel nem (szívesen) foglalkozik minduntalan az ember.

A kutatás két érdekes élethelyzetet hozott elő:

* Vita

* Találkozás egy idegennel

Előbbi esetben tényleg előfordul (gyakran...), hogy felülnézetből próbálok magamon segíteni. Erre az a magyarázat, hogy ha egyszer (még mindig nem elég gyakran) vitába szállok valakivel, magamnak is el kell higgyem: nekem van igazam és én tudom jobban. Világos, hogy érvelni kellene, de nem mindig bízom magamban.

Aztán mélyen magamba néztem és azonnal megtaláltam az okát a második élethelyzetben tapasztalt viselkedésemnek is. Kiderítettem, hogy az első találkozást követő pillanatokban félek az emberektől. Vannak esetek, amikor ez az első szemkontaktus után elmúlik, de máskor... jobb ezt talán mégsem boncolgatni.

És erre nem lehet gombot sem varrni.

Sajnos.