2011. július 26., kedd
Vannak dolgok
Egy szoftver mérnök anyuka mindig képes meglepő dolgokra. De azért mégis, egyszerűen nem lehet nem meglepődni azon, ha az ember tisztes korú, nyugdíjas anyukája Amy Winehouse-ról posztol a Facebookon.
2011. július 10., vasárnap
Megvilágosodva
Tulajdonképpen megszületett a válasz a fenti kérdésre.
Lehet. De egyre többet kell feláldozni érte.
Lehet. De egyre többet kell feláldozni érte.
2011. július 8., péntek
Elágazás előtt
Napokon belül három esztendeje lesz, hogy mindent hátrhagyva (de tényleg mindent) útnak indultam és elkezdtem valami újat. Máshol.
Volt ebben a három évben annyi, ami másnak egy egész életben nem jut. Volt benne édenkert illata, pokol parázsa, és persze minden ami csak létezik a kettő között.
Amikor címet adtam ennek a blognak három évvel ezelőtt, magam sem gondoltam volna mennyire de mennyire ráhibáztam. Az összes nagyobb konfliktus, vita, önmarangolás mind mind e körül forgott ugyanis, erre a kipontozott kérdőmondatra volt visszavezethető. És ha még csak a nagyobbak... a kisebbek is.
Nem nagyon szoktam ezzel dicsekedni, beszélni róla, leírni meg még annyira sem... de a 35. évemet taposom. Elhinni is alig tudom, megérteni meg egyáltalán nem. Évszázadokkal ezelőtt az ilyen korúak öregembernek számítottak, nem is nagyon éltek innentől sokkal többet. Én bennem meg csak gyűlik gyűlik a sok tapasztalat, egyre érzem annak a súlyát amit láttam, megéltem, megértettem, felfogtam. És annak is amit sosem fogok tudni megérteni és felfogni, de mégsem érzem magam ettől kevesebbnek.
Amikor pár évvel ezelőtt még a jövőmet firtató baráti de aggódó kérdésekre tudtam úgy válaszolni, hogy "még nem tudom, mi leszek, ha nagy leszek", ma már ez egyáltalán nem mutat viccesen. Annyiszor kezdtem már elölről mindet, de most először, igen talán most először tölt el engem is valami aggodalom-féle azután, hogy újra mindent leradíroztam magam előtt.
Ezek a helyzetek alapvetően azért izgalommal töltenek el. Amikor minden üresen áll az ember előtt az azt is jelenti egyben, hogy minden lehetőség nyitott. Mint a szerencsekerék, ami kipörgetés után egyre lassul és végül megáll. Vagy a főnyereménynél, vagy a nullázásnál. Vagy valahol a kettő között.
Visszagondolva, eddig sosem jártam igazán rosszul. Mindig szerencsém volt vagy mindig a talpamra estem? Nem tudom. Talán azért valamennyire nekem is közöm volt hozzá, hogy így alakult, nemcsak a szerencsének. De most...?
A múltból egyre erőteljesebben domborodik ki egy lehetséges hiba a gépezetben. A döntéseim sorában. Ugyanis jobban megismerve önmagamat ma már egyre biztosabban érzem, tudom, hiba volt, amikor hagytam magam lebeszélni a színészi pályáról és a főiskolai felvételiről. Nagyon régen volt már ez és nem hiszem, hogy amerre akkoriban sodródtam ezután az éppenséggel rossz irány lett volna. De ma értem már, megértettem, hogy ami adatott nekem, képesség, tehetség, adottság... azt leginkább a színház világban lehet kamatoztatni.
Véget ért egy nagy szerelem. Ha nem a legnagyobb. Itt az idő, itt a lehetőség az irányváltoztatásra. De nincs az égvilágon semmi de semmi garancia rá, hogy nem hiábavaló ez az egész... hogy nem késtem-e le ezt a vonatot már régen, akkor a 13-as stúdió előtt, ahol mindegy miért - hiúságból, féltékenységből, kamaszos dacból - oly könnyen megadtam magam az elterelő (még csak nem is rossz-)szándéknak.
Szegény párkapcsolataim mind mind azért hullottak darabjaira, mert sosem bírtam a seggemen maradni. Gyűlölöm ma is az állandóságot, a rutint, a menetrendeket, az igazodási kényszert... hjaj, pedig így nem lelhet párjára az ember fia.
Minél jobban elgondolkodom ezen, annál inkább megértem azokat, akik elsodródtak mellőlem. Nem tudok felelősséget vállalni magamért. Nem tudok garanciát adni, nem tudok állandóságot ígérni, pedig én pontosan hogy ezt keresem másokban amióta az eszemet tudom. Egy kicsi olyant, ami nekem nincs... talán nem is lesz... Ennyire igazságtalan ez? Igen, ez ennyire igazságtalan.
A minap a tengerparton - olyan giccses díszlet előtt, amit a legócskább festő sem tudott volna ennyire elrontani, tessék egy naplementét elképzelni pár perccel azután, hogy a napkorong eltűnt a tenger habjai közt, rózsaszín égbolton sötétlila bárányfelők úszkálnak és a többi - egy alkalmi ismerősömmel a következő beszélgetés zajlott:
- Gyerek maradtam. Nem arról van szó, hogy maradt bennem egy gyerek... én magam maradtam meg azzá.
- Ugyan már, nem hiszem. - Idehallgass, akarsz gyereket? Saját családot? Azt mondják, akkor leszel felnőtt, ha már saját gyereket akarsz...
Rövid csend.
- Azt hiszem nem akarok gyereket... Hogy akarhatnék, hiszen még saját magamért sem tudok felelősséget vállalni, nemhogy egy kisgyerekért...
Újabb csend.
- Nahát... akkor te tényleg gyerek vagy.
Volt ebben a három évben annyi, ami másnak egy egész életben nem jut. Volt benne édenkert illata, pokol parázsa, és persze minden ami csak létezik a kettő között.
Amikor címet adtam ennek a blognak három évvel ezelőtt, magam sem gondoltam volna mennyire de mennyire ráhibáztam. Az összes nagyobb konfliktus, vita, önmarangolás mind mind e körül forgott ugyanis, erre a kipontozott kérdőmondatra volt visszavezethető. És ha még csak a nagyobbak... a kisebbek is.
Nem nagyon szoktam ezzel dicsekedni, beszélni róla, leírni meg még annyira sem... de a 35. évemet taposom. Elhinni is alig tudom, megérteni meg egyáltalán nem. Évszázadokkal ezelőtt az ilyen korúak öregembernek számítottak, nem is nagyon éltek innentől sokkal többet. Én bennem meg csak gyűlik gyűlik a sok tapasztalat, egyre érzem annak a súlyát amit láttam, megéltem, megértettem, felfogtam. És annak is amit sosem fogok tudni megérteni és felfogni, de mégsem érzem magam ettől kevesebbnek.
Amikor pár évvel ezelőtt még a jövőmet firtató baráti de aggódó kérdésekre tudtam úgy válaszolni, hogy "még nem tudom, mi leszek, ha nagy leszek", ma már ez egyáltalán nem mutat viccesen. Annyiszor kezdtem már elölről mindet, de most először, igen talán most először tölt el engem is valami aggodalom-féle azután, hogy újra mindent leradíroztam magam előtt.
Ezek a helyzetek alapvetően azért izgalommal töltenek el. Amikor minden üresen áll az ember előtt az azt is jelenti egyben, hogy minden lehetőség nyitott. Mint a szerencsekerék, ami kipörgetés után egyre lassul és végül megáll. Vagy a főnyereménynél, vagy a nullázásnál. Vagy valahol a kettő között.
Visszagondolva, eddig sosem jártam igazán rosszul. Mindig szerencsém volt vagy mindig a talpamra estem? Nem tudom. Talán azért valamennyire nekem is közöm volt hozzá, hogy így alakult, nemcsak a szerencsének. De most...?
A múltból egyre erőteljesebben domborodik ki egy lehetséges hiba a gépezetben. A döntéseim sorában. Ugyanis jobban megismerve önmagamat ma már egyre biztosabban érzem, tudom, hiba volt, amikor hagytam magam lebeszélni a színészi pályáról és a főiskolai felvételiről. Nagyon régen volt már ez és nem hiszem, hogy amerre akkoriban sodródtam ezután az éppenséggel rossz irány lett volna. De ma értem már, megértettem, hogy ami adatott nekem, képesség, tehetség, adottság... azt leginkább a színház világban lehet kamatoztatni.
Véget ért egy nagy szerelem. Ha nem a legnagyobb. Itt az idő, itt a lehetőség az irányváltoztatásra. De nincs az égvilágon semmi de semmi garancia rá, hogy nem hiábavaló ez az egész... hogy nem késtem-e le ezt a vonatot már régen, akkor a 13-as stúdió előtt, ahol mindegy miért - hiúságból, féltékenységből, kamaszos dacból - oly könnyen megadtam magam az elterelő (még csak nem is rossz-)szándéknak.
Szegény párkapcsolataim mind mind azért hullottak darabjaira, mert sosem bírtam a seggemen maradni. Gyűlölöm ma is az állandóságot, a rutint, a menetrendeket, az igazodási kényszert... hjaj, pedig így nem lelhet párjára az ember fia.
Minél jobban elgondolkodom ezen, annál inkább megértem azokat, akik elsodródtak mellőlem. Nem tudok felelősséget vállalni magamért. Nem tudok garanciát adni, nem tudok állandóságot ígérni, pedig én pontosan hogy ezt keresem másokban amióta az eszemet tudom. Egy kicsi olyant, ami nekem nincs... talán nem is lesz... Ennyire igazságtalan ez? Igen, ez ennyire igazságtalan.
A minap a tengerparton - olyan giccses díszlet előtt, amit a legócskább festő sem tudott volna ennyire elrontani, tessék egy naplementét elképzelni pár perccel azután, hogy a napkorong eltűnt a tenger habjai közt, rózsaszín égbolton sötétlila bárányfelők úszkálnak és a többi - egy alkalmi ismerősömmel a következő beszélgetés zajlott:
- Gyerek maradtam. Nem arról van szó, hogy maradt bennem egy gyerek... én magam maradtam meg azzá.
- Ugyan már, nem hiszem. - Idehallgass, akarsz gyereket? Saját családot? Azt mondják, akkor leszel felnőtt, ha már saját gyereket akarsz...
Rövid csend.
- Azt hiszem nem akarok gyereket... Hogy akarhatnék, hiszen még saját magamért sem tudok felelősséget vállalni, nemhogy egy kisgyerekért...
Újabb csend.
- Nahát... akkor te tényleg gyerek vagy.
2011. április 10., vasárnap
Most múlik...
Hú basszus... Tudom, hogy idővel majd jobb lesz kicsit, de most nagyon nagyon fáááááj!!!
2011. április 9., szombat
Amikor ott belül recseg-ropog...
Vicces, hogy eddig mindig akkor írtam ide, amikor boldog voltam.
De most nem vagyok az.
Életem egyik legfontosabb napja kezdődik meg pár perc múlva. És egyedül indulok birkózni.
Este, a távolsági buszon a mellettem ülő fiú térde végig az enyémhez ért... persze aludt. Régen éreztem ilyen jót.
* * *
Azt hiszem nehéz döntések előtt állok.
De most nem vagyok az.
Életem egyik legfontosabb napja kezdődik meg pár perc múlva. És egyedül indulok birkózni.
Este, a távolsági buszon a mellettem ülő fiú térde végig az enyémhez ért... persze aludt. Régen éreztem ilyen jót.
* * *
Azt hiszem nehéz döntések előtt állok.
2010. október 17., vasárnap
Első műfordításom
Sarah Levy-Tanay: Legyél kedves
Legyél kedves
És ne ütögess
Add inkább a kezed
Had fogom jól meg
Így leszünk barátok
Így leszünk barátok!
:שרה לוי־תנאי
אַל תַּכֶּה
אַל תַּכֶּה
זֶה לֹא נָאֶה
תֵּן לִי יָד
וְעוֹד אַחַת
חֲבֵרִים טוֹבִים נִהְיֶה
חֲבֵרִים טוֹבִים נִהְיֶה!
Legyél kedves
És ne ütögess
Add inkább a kezed
Had fogom jól meg
Így leszünk barátok
Így leszünk barátok!
:שרה לוי־תנאי
אַל תַּכֶּה
אַל תַּכֶּה
זֶה לֹא נָאֶה
תֵּן לִי יָד
וְעוֹד אַחַת
חֲבֵרִים טוֹבִים נִהְיֶה
חֲבֵרִים טוֹבִים נִהְיֶה!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
